A jó mesének nincs tuti receptje, de nem árt, ha humoros, egységes a stílusa, és megkapó illusztrációkkal van tele – véli Csapody Kinga, a Manó Könyvek főszerkesztője. „Nem szeretem azokat a meséket, ahol a felnőttekre kikacsint a szerző, mint a haknizó színész az anyukákra gyereknapon. Egy történetnek és a rajzoknak akkor vannak rétegei, és mélysége, ha a sokadik olvasásra is eszembe jut valami, felfedezünk valami újat, és engem szülőként is megfog” – teszi hozzá. Az elmúlt hetekben a jó mese titkait kutattuk meseszerzőkkel, főszerkesztőkkel, pszichológusokkal. Csapody Kingával az újrafelfedezett klasszikusokról, a tipikus élethelyzeteken átsegítő kötetekről és a „csakmivagyunk-időről” is beszélgettünk.
Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Mi a jó mese 5 legfontosabb ismérve?
Ha egy olyan tuti recept létezne a meséhez, vagy bármilyen szöveghez, hogy végy x SI mértékegységnyi EZT, meg 4 másik AZT, és én ezt tudnám, akkor valószínűleg nem árulnám el, hogy még egy kicsit tovább gyarapíthassam a bankszámlám.
Azt hiszem, azért sincs/lesz még bakancslistám sem, mert valahogy irtózom a pontokba szedéstől, attól olyan bebiflázandó lesz. Az meg sosem ment.
Mindenesetre ne legyen felnőtt-szagú (naftalin meg pláne), vagyis úgy, és azt mondja el, ami nekik érthető, izgalmas. Annyira örülök, ha van benne humor, mert még gyerekirodalomban csak-csak megengedik maguknak a szerzők, de sajnos, ha magamnak keresek könyvet, akkor alig találni. Maradjon egységben, stílusban a szöveg is, de fontos, hogy az illusztrációk is. Nem szeretem azokat a meséket, ahol a felnőttekre kikacsint a szerző, mint a haknizó színész az anyukákra gyereknapon. Egy történetnek és a rajzoknak akkor vannak rétegei, és mélysége, ha a sokadik olvasásra is eszembe jut valami, felfedezünk valami újat, és engem szülőként is megfog, nem csak azt várom, hogy mikor lesz már vége, és próbálok arra koncentrálni, hogy ugyanúgy költsem át a mondatokat, mint előző este. A jó mese él bennem tovább, idézünk belőle, és a felnőttek – ha nem ismerik, és naná, hogy alig ismerik – kissé hibbantnak néznek, de a fiammal ez egy közös, összekacsintós dolog marad. Végül is nem baj az, hogy csak mi értjük, miért vicces graffalórétest kérni, majd vicsormókust keresni a vadmarcipán bokrok felett.
Milyen szempontok alapján választasz könyvet a saját gyerekednek, családtagodnak, ismerősödnek?
Nem véletlenül rakunk a Manó Könyveknél korfát a könyvek hátuljára, és szerencsére egyre több kiadó figyel erre; cseppet sem mindegy, hogy mikor kínáljuk meg a gyerekünket egy-egy mesével. Noel hároméves, és igazán nagy mesefogyasztó. Nem maradt ki Boribon, Borisz, a kandúr, Kipkop, vagy Maszat sem, majd mi végigdiafilmeztük az elmúlt hónapokat, így a klasszikusokon is túl vagyunk, és ő maga is elég határozottan választ. Hangosan és gurgulázva röhög a Kuflikon, imádja Pettson és Findusz kalandjait, de el kell olvasnom azt is, hogy Bori épp minek öltözik be a születésnapi bulin, vagy hogy piros bringát kap (Barátnőm, Bori-sorozat). Utóbbi tipikus élethelyzeteket mutat be, és érdekli a gyereket, hogy másnak is ugyanakkora rettegés először a fogorvos. Sokan jelezték például, hogy ebből tanulták meg közösen, hogy mit kell csinálni, ha egy gyerek eltéved. Nincs ezekkel semmi baj, nem kell fujjogni, hogy tanítani akar, vagy didaktikus, mert igen, az, az is a célja, nem akar irodalom, vagy tündérmese lenni. Attól még lehet szeretni, kritikusként, gyerekirodalommal foglalkozóként sem titkolni, hogy a gyerekem azt olvassa. Sőt, élvezi! 2010 augusztusában jelent meg az első Bori-könyvecske, és mára több mint 325 ezer példányt vettek meg a kislány különböző kalandjaiból. Valamit tud, hogy visszautaljak az első kérdésre.
Barátoknak (gyerekeiknek) is figyelembe veszem, hogy a gyerek a kutyákért van megveszve, vagy a markolókért, vagy egyszerűen ismerem anyu-apu stílusát, és akkor az dönt. Például Claude, a kicsi dundi kutyus és Bolyhos Zokni uraság imádatával elég sok ismerőst sikerült már megfertőzni.
Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Mi a jó mese 5 legfontosabb ismérve?
Ha egy olyan tuti recept létezne a meséhez, vagy bármilyen szöveghez, hogy végy x SI mértékegységnyi EZT, meg 4 másik AZT, és én ezt tudnám, akkor valószínűleg nem árulnám el, hogy még egy kicsit tovább gyarapíthassam a bankszámlám.
Azt hiszem, azért sincs/lesz még bakancslistám sem, mert valahogy irtózom a pontokba szedéstől, attól olyan bebiflázandó lesz. Az meg sosem ment.
Mindenesetre ne legyen felnőtt-szagú (naftalin meg pláne), vagyis úgy, és azt mondja el, ami nekik érthető, izgalmas. Annyira örülök, ha van benne humor, mert még gyerekirodalomban csak-csak megengedik maguknak a szerzők, de sajnos, ha magamnak keresek könyvet, akkor alig találni. Maradjon egységben, stílusban a szöveg is, de fontos, hogy az illusztrációk is. Nem szeretem azokat a meséket, ahol a felnőttekre kikacsint a szerző, mint a haknizó színész az anyukákra gyereknapon. Egy történetnek és a rajzoknak akkor vannak rétegei, és mélysége, ha a sokadik olvasásra is eszembe jut valami, felfedezünk valami újat, és engem szülőként is megfog, nem csak azt várom, hogy mikor lesz már vége, és próbálok arra koncentrálni, hogy ugyanúgy költsem át a mondatokat, mint előző este. A jó mese él bennem tovább, idézünk belőle, és a felnőttek – ha nem ismerik, és naná, hogy alig ismerik – kissé hibbantnak néznek, de a fiammal ez egy közös, összekacsintós dolog marad. Végül is nem baj az, hogy csak mi értjük, miért vicces graffalórétest kérni, majd vicsormókust keresni a vadmarcipán bokrok felett.
Milyen szempontok alapján választasz könyvet a saját gyerekednek, családtagodnak, ismerősödnek?
Nem véletlenül rakunk a Manó Könyveknél korfát a könyvek hátuljára, és szerencsére egyre több kiadó figyel erre; cseppet sem mindegy, hogy mikor kínáljuk meg a gyerekünket egy-egy mesével. Noel hároméves, és igazán nagy mesefogyasztó. Nem maradt ki Boribon, Borisz, a kandúr, Kipkop, vagy Maszat sem, majd mi végigdiafilmeztük az elmúlt hónapokat, így a klasszikusokon is túl vagyunk, és ő maga is elég határozottan választ. Hangosan és gurgulázva röhög a Kuflikon, imádja Pettson és Findusz kalandjait, de el kell olvasnom azt is, hogy Bori épp minek öltözik be a születésnapi bulin, vagy hogy piros bringát kap (Barátnőm, Bori-sorozat). Utóbbi tipikus élethelyzeteket mutat be, és érdekli a gyereket, hogy másnak is ugyanakkora rettegés először a fogorvos. Sokan jelezték például, hogy ebből tanulták meg közösen, hogy mit kell csinálni, ha egy gyerek eltéved. Nincs ezekkel semmi baj, nem kell fujjogni, hogy tanítani akar, vagy didaktikus, mert igen, az, az is a célja, nem akar irodalom, vagy tündérmese lenni. Attól még lehet szeretni, kritikusként, gyerekirodalommal foglalkozóként sem titkolni, hogy a gyerekem azt olvassa. Sőt, élvezi! 2010 augusztusában jelent meg az első Bori-könyvecske, és mára több mint 325 ezer példányt vettek meg a kislány különböző kalandjaiból. Valamit tud, hogy visszautaljak az első kérdésre.
Barátoknak (gyerekeiknek) is figyelembe veszem, hogy a gyerek a kutyákért van megveszve, vagy a markolókért, vagy egyszerűen ismerem anyu-apu stílusát, és akkor az dönt. Például Claude, a kicsi dundi kutyus és Bolyhos Zokni uraság imádatával elég sok ismerőst sikerült már megfertőzni.
A kortárs magyar meseírók az utóbbi időben sokkal bátrabban nyúlnak bizonyos, akár a közelmúltig tabuként kezelt témákhoz is. Szakemberként hogyan látod, milyen tendenciák érvényesülnek a kortárs magyar meseírásban?
Nem véletlenül volt az előző Aranyvackor témája a tabu volt. Biztosan egyre több korosztálynak kerülnek elő korábban tabuként kezelt témák (halál, válás, gusztustalannak titulált dolgok: puki, takony, tetű). Sőt, annyira gyakran használjuk már ezt a szót, hogy kezd sok lenni. Ami azonban szerintem sokkal feltűnőbb, az az illusztrációk változása, hogy egyre több játék fér bele nem csak a szakmának, de az olvasóknak is.
A klasszikusok reneszánszában szerepet játszhat egyfajta nosztalgia is (hiszen felnő az a generáció, amelynek tagjai gyerekként hallgatták azt a bizonyos mesét), de egy kortárs műnél – a tapasztalatotok szerint – mi kell ahhoz, hogy az a mese vagy meseíró megérintse a gyerekeket? A kiadó mi alapján dönti el, hogy melyik mesének, illetve melyik meseírónak szavaz bizalmat?
Klasszikusokban is érdekeltek vagyunk, mert a Régi kedvencek-sorozatunkban olyan történeteket (meséket és regényeket) veszünk elő, amelyeket valaha mi is imádtunk. Ilyen volt A Hóvirág másodkormányosa jelenti, Csipike, A balettcipők is. Jól döntöttünk, hogy új illusztrációkkal jelentettük meg őket, mert tényleg közelebb hozza a szövegeket is a gyerekekhez. Könyvhétre jön A világ legrosszabb gyereke és még idén az Édes mostoha is. Itt ugyanúgy nehéz választani, hogy mit adjunk ki, mint egy teljesen új szerzőnél. De a szempontok valójában hasonlóak. Mikor először beleolvastam Balázsy Panna vagy Kalapos Éva szövegmutatványába, tudtam, hogy nagyon szeretném, mert olvastatja magát, arról szól, és úgy, ahogy és ami körülvesz minket. Mechler Anna Kerék meséi után, a Könyvfesztiválon debütáló Csavaros történetekkel, azaz Doma, a kis mágnesvitéz kalandjaival szólítja meg a bölcsis, kicsi ovis korosztályt, és látjuk, hogy működnek a célközönségnél a szövegei, így nem volt kérdés, hogy ha nem tűzoltó- vagy kukásautóról akar írni, akkor is örömmel jelentetjük meg a meséit.
Robert Munsch 1986-ban írta az Örökké szeretleket, melynek szövegét Szabó T. Anna fordította le, és találta meg azt a nyelvet, amivel magyarul is el lehet mesélni, milyen a szeretet körforgása. Itt az volt egyértelmű, hogy az illusztrációk felett elszállt az idő (még ha abban a formájában is vettek meg a kötetből 15 millió példányt már világszerte), és nagyon boldog vagyok, hogy Megyeri Annamária ilyen gyönyörű képeket álmodott hozzá.
Nagyon különböző ízlésűek is tudunk lenni a kiadóban, de vannak, amikre egyformán és egyszerre bólintunk. Na, azokból még sosem volt mellényúlás.
A kiadó gyakorlatában volt már olyan külföldi könyv, amely itthon valamiért egyáltalán nem működött?
Nagyon szeretem a Geekgirl-sorozatunkat, Nagy Boldizsár fordítja, ráadásul tényleg remekül. Nem panaszkodunk, az első rész teljesen elfogyott, de ahhoz képest, hogy csak az Egyesült Királyságban 800 ezer példányt vettek meg belőle, ahhoz képest nem lett itthon olyan nagy kultkönyv. Még. De majd most! (Arról mondjunk nincsenek adataink, hogy a többi 24 nyelven hogyan teljesített a sorozat.)
Nem véletlenül volt az előző Aranyvackor témája a tabu volt. Biztosan egyre több korosztálynak kerülnek elő korábban tabuként kezelt témák (halál, válás, gusztustalannak titulált dolgok: puki, takony, tetű). Sőt, annyira gyakran használjuk már ezt a szót, hogy kezd sok lenni. Ami azonban szerintem sokkal feltűnőbb, az az illusztrációk változása, hogy egyre több játék fér bele nem csak a szakmának, de az olvasóknak is.
A klasszikusok reneszánszában szerepet játszhat egyfajta nosztalgia is (hiszen felnő az a generáció, amelynek tagjai gyerekként hallgatták azt a bizonyos mesét), de egy kortárs műnél – a tapasztalatotok szerint – mi kell ahhoz, hogy az a mese vagy meseíró megérintse a gyerekeket? A kiadó mi alapján dönti el, hogy melyik mesének, illetve melyik meseírónak szavaz bizalmat?
Klasszikusokban is érdekeltek vagyunk, mert a Régi kedvencek-sorozatunkban olyan történeteket (meséket és regényeket) veszünk elő, amelyeket valaha mi is imádtunk. Ilyen volt A Hóvirág másodkormányosa jelenti, Csipike, A balettcipők is. Jól döntöttünk, hogy új illusztrációkkal jelentettük meg őket, mert tényleg közelebb hozza a szövegeket is a gyerekekhez. Könyvhétre jön A világ legrosszabb gyereke és még idén az Édes mostoha is. Itt ugyanúgy nehéz választani, hogy mit adjunk ki, mint egy teljesen új szerzőnél. De a szempontok valójában hasonlóak. Mikor először beleolvastam Balázsy Panna vagy Kalapos Éva szövegmutatványába, tudtam, hogy nagyon szeretném, mert olvastatja magát, arról szól, és úgy, ahogy és ami körülvesz minket. Mechler Anna Kerék meséi után, a Könyvfesztiválon debütáló Csavaros történetekkel, azaz Doma, a kis mágnesvitéz kalandjaival szólítja meg a bölcsis, kicsi ovis korosztályt, és látjuk, hogy működnek a célközönségnél a szövegei, így nem volt kérdés, hogy ha nem tűzoltó- vagy kukásautóról akar írni, akkor is örömmel jelentetjük meg a meséit.
Robert Munsch 1986-ban írta az Örökké szeretleket, melynek szövegét Szabó T. Anna fordította le, és találta meg azt a nyelvet, amivel magyarul is el lehet mesélni, milyen a szeretet körforgása. Itt az volt egyértelmű, hogy az illusztrációk felett elszállt az idő (még ha abban a formájában is vettek meg a kötetből 15 millió példányt már világszerte), és nagyon boldog vagyok, hogy Megyeri Annamária ilyen gyönyörű képeket álmodott hozzá.
Nagyon különböző ízlésűek is tudunk lenni a kiadóban, de vannak, amikre egyformán és egyszerre bólintunk. Na, azokból még sosem volt mellényúlás.
A kiadó gyakorlatában volt már olyan külföldi könyv, amely itthon valamiért egyáltalán nem működött?
Nagyon szeretem a Geekgirl-sorozatunkat, Nagy Boldizsár fordítja, ráadásul tényleg remekül. Nem panaszkodunk, az első rész teljesen elfogyott, de ahhoz képest, hogy csak az Egyesült Királyságban 800 ezer példányt vettek meg belőle, ahhoz képest nem lett itthon olyan nagy kultkönyv. Még. De majd most! (Arról mondjunk nincsenek adataink, hogy a többi 24 nyelven hogyan teljesített a sorozat.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése