Per Petterson: Azt gondoltam, a Megtagadom lesz az utolsó könyvem

Noha a félrecsúszott szülő-gyermek kapcsolatok Per Petterson Megtagadom című regényében is fontos szerepet játszanak, a norvég szerző új könyve mégis egy barátság szomorú történetének állít emléket. A skandináv krimitől fáradt szemünket frissítő könyv elődei nyomában hatalmas nemzetközi elismertségre tett szert. Pettersonnal legújabb regénye mellett az elmúlt három évéről, a kortárs norvég irodalomról és egy jeges folyóba zuhant kutyáról beszélgettünk. Vigyázat, spoilerek! Az elmúlt 3 évben mennyire változott meg az élete? Ez egy folyamat, amely valójában már több mint tíz éve, a Lótolvajok sikerével kezdődött, és csak erősödött az Átkozom az idő folyamát után. Egyrészt a mesterségem kapcsán: tudatosabban kezdtem el írni, egyfajta érettségi stádiumba értem el a szerzőségben. Ugyanakkor a nemzetközi elismertség és meghívások miatt egyre kevesebbet tudtam otthon lenni, és hiányzott, hogy a házam kertjében levő kis kuckómban alkothassak. Persze örültem is a sikernek, de sokkal fárasztóbb lett minden: az európai, amerikai turnék, a sok „földönfutás” miatt. Így sokkal nehezebb az alkotás is. Talán ezért is juthatott olykor-olykor az eszembe még a Megtagadom írása közben, hogy ez lesz az utolsó könyvem. Borzasztóan leterhelt az írás, néha úgy éreztem, pont olyan fáradt lettem tőle, mintha nehéz fizikai munkát végeztem volna. A Megtagadom két gyermekkori barát története. Az ön életében is megvolt az a Jim, vagy éppen Tommy, akiről a két férfi kapcsolatát mintázta? Igen. Øivindnek hívják, és a legjobb barátom, ezért is áll a regény elején az ő nevére szóló ajánlás, de sajnos őt nem gyerekkorom óta ismerem. Talán ezért sem működött annyira az elsőbarátságról szóló könyvem, a Det er greit for meg (Nekem megfelel – a szerk. ), akkor még nem tudtam pontosan, mi is az. Aztán 1992-ben végre megismerkedtem Øivinddel, fantasztikus kapcsolat, rengeteget adott nekem. Mindenről el tudunk beszélgetni, mélységekbe menően kielemezzük a dolgokat. Vele is volt egy súlyos konfrontációnk, pont olyan, mint a Megtagadomban, a pszichiátriai intézetben ugyanazt éreztem, mint Tommy: nem, barátom, nem teheted meg velem, hogy őrülten viselkedsz, még velem is, a legjobb cimboráddal, szóval hátat fordítottam, és én is odébb álltam. Csak míg a regényem hősei aztán többet nem is beszéltek egymással, addig Øivind már két hét után telefonált nekem, nem jönnél be hozzám megint, és én azon nyomban mentem őt meglátogatni. Sokat tanultam ebből a történetből is. Az önök barátsága nem gyerekkori történet, a Megtagadom viszont épp egy olyanról szól. Van azért némi különbség. Hogyne lenne. Ezek a korai, ifjúkori barátságok nagyon szorosak lehetnek, hiszen az alanyok mondhatni együtt nőnek fel. Tizenöt és huszonöt éves korod között minden hét egy újabb forradalom, és ha sikerül egymással tartani a lépést, akkor az nagyon szorossá fonhatja a szálakat két ember között. Ugyanakkor van az egészben egy jó adag éretlenség is, hogy ha valamelyik mégiscsak kiesik ebből a közös tempóból, azt nehezen tudják kezelni az érintettek. Ez történhetett az én főhőseimmel is. Az egymás iránti tolerancia az évek lassú folyásával alakul ki, talán ezért is maradandóbbak a felnőttkori barátságok. Noha Øivind többször is bekerült a pszichiátriára, ez sohasem okozott gondot a kapcsolatunkban, kivéve azt az egyetlen egy alkalmat, amelyről az előbb meséltem, de ugye ezen is hamar túl tudtunk emelkedni. Tommyék esetében mintegy negyedóra alatt viszont minden a feje tetejére állt, hiába az addigi erős kötődés, egy, a mienkhez hasonló kórházi pillanattól kezdve szinte idegenek lettek egymás számára. A regényben több elbeszélői hang is keveredik: az íróé, Tommyé, Jimé, és Tommy húga is monológban tárja elénk a Jimmel való liezonját. Mennyire volt tudatos ez a struktúra, nem félt attól, hogy ezzel összezavarja az olvasóit? Azt, hogy az író mellett a két főhős hangján is megszólaljak a regényben, kezdettől fogva tudatosan csináltam. Hogy Siri szerelmi története is monológ lett, azt először én sem vettem észre, majd utólag láttam, most mit csináltam. De mivel pont akkoriban éreztem ezt az ólmos fáradtságot, és azt gondoltam, lehet, ez lesz a legutolsó regényem, azt mondtam magamnak: most aztán mindent bele, lehet akármekkora őrültség is, nem változtatok semmin sem, legyen három szereplő hang. Azt, hogy mikor ki beszél, mindig az döntötte el, hogy mi hangzik a legtermészetesebben a számomra. Nem is szerkesztgettem rajta, ez a könyv szinte teljesen úgy ment a nyomdába, ahogy először megírtam: Tommy tengeri hajókra menekülő anyjának a történetétől eltekintve minden fejezet az írás eredeti kronológiájának sorrendjében lett hagyva. Ezen kívül bízom az olvasó intelligenciájában, hogy így is tudni, érteni fogja, miről van szó. Apropó Tommy anyja: a hajó motívuma ismételt utalás az ön családi tragédiájára? Nem, pont, hogy az élet része, mint ahogy az a tragikus hajójárat sem más, mint egyféle életvonal Oslo és Koppenhága között. Ilyen tengerjárón utazni mind a mai napig teljesen szokványos, mindennapos dolog, még a számomra is. Huszonöt éve történt a szörnyű katasztrófa, 159 ember meghalt, köztük a szüleim, a testvérem és az unokatestvérem is. Még mindig folyik rendőrségi nyomozás az ügyben. Ebbe a könyvembe azonban már nem került be semmi sem ebből az eseményből, legfeljebb csak egyfajta mélyreható szomorúság. A regényben több évtizedet csak úgy nyom nélkül átugrik a főszereplői életében. Igen, ez már a Lótolvajokban is így volt, és soha senki nem panaszkodott emiatt. Tommy és Jim életében 1971 és 2006 között eltelt, vagyis inkább eltűnt harmincöt év. Egymás nélkül váltak felnőtté, Tommyból igazi pénzember lett. A nyolcvanas évek Norvégiájában, amikor a pénz volt a legnagyobb hatalom, Tommy ezt ki tudta használni, mivel mindig ő a praktikusabb kettejük közül. Jim pedig a magának való, az olvasottabb, és a depresszívebb alkat is egyben, ő ebben sokkal jobban hasonlít rám, neki kevésbé „jött be az élet”. Ettől függetlenül nem akartam részletekbe menni: nem családi eposz, hanem modern regény megírása volt a célom. Az érzelmeim és az érzéseim irányítottak abban, hogy eldöntsem, mi eléggé fontos és helyes ahhoz, hogy a könyvembe bekerüljön. A köztes harmincöt évből engem igazából semmi sem érdekelt, csupán maguk az évek, az idő súlya az emberi életben. Bár nagyon szeretem és tisztelem az olasz írónőt, de én nem vagyok Elena Ferrante, hogy annyi eseménnyel és történéssel tápláljam az olvasóim. A jeges tóba esett kutya balesetének különleges jelentősége lehet, ha beleírta a történetbe. Igen, de ez inkább személyes dolog. Tudja, van a szomszédomban egy hölgy, aki rengeteget dohányzik. Egyszer, úgy tíz éve majd megfulladt, amikor azzal rohant át hozzám, hogy baj van: a kutyája beleesett a jéghideg vízbe, segítsek rajta. Én kimenekítettem a jószágot, a nő pedig hihetetlenül hálás volt, hiszen tudta jól, utálom azt a dögöt: állandóan felcsinálta a kutyáimat. Tehát ezt az egész történetet a nő sipákoló tüdőhangjával együtt tettem bele a könyvbe, és meg kell, hogy mondjam, rettentően jót szórakoztam a fejezet írása alatt. Mindeközben nagyon élelmesnek találtam a jelenetet, hiszen kitűnően példázza Tommy cselekvőképességét is. A szomszédasszony pedig még a megjelenés előtt elolvasta a könyvet, és hál istennek jóváhagyta benne ezt az epizódot. A regényben Tommy csak úgy elhalad a könyvesboltban a kortárs norvég írók mellett, de nem ismeri őket. Önt mennyiben foglalkoztatják a kollégái, sokat olvas tőlük? Őszinte legyek? Régen jobban követtem hazám kortárs irodalmát. Talán telítődtem. Ha ma valaki odajönne hozzám egy új norvég regénnyel, és azt mondaná, hogy na, ezt olvasd el, lehet, hogy inkább mégis hazarohannék a jó öreg Tolsztoj-könyveimhez, vagy éppen Hemingwayhez fordulnék. "Back to the basics." Ugyanakkor tény és való, hogy nagyon erős a kortárs norvég irodalom, világviszonylatban is. Amikor elmegyek az Írószövetség éves gyűlésére, úgy érzem, tényleg történik valami, én pedig itt ülök a norvég irodalom kellős közepében. Lehet, hogy egész Skandinávia irodalma erősnek számít manapság, de én úgy gondolom, Norvégia domináns: semelyik másik északi ország irodalmában sincsenek olyan sokkoló, ütős írások, mint nálunk. Nem véletlen, hogy 1999 óta az összes könyvemet lefordították angolra és számos egyéb nyelvre. Ez persze nem mindig volt így, amikor fiatal voltam, szinte csak svédektől olvastam, gondoljunk csak a hatvanas-hetvenes évek radikális szerzőire, Jan Myrdalra vagy éppen Per Olov Enquistre. A magyar irodalomból kiket olvasott? Márai Sándort, Konrád Györgyöt, Petőfi Sándort és József Attilát. A költészetüknek nagyszerű svéd fordításai léteznek, nem is olyan régről, talán a hetvenes-nyolcvanas évekből leginkább. Illetve Esterházyt. Hallottam a betegségéről, nagyon sajnálom. Mi ma az ars poeticája? Egy könyv ne szóljon valamiről, hanem fogjon körbe valamit, legyen egy központi tengely, amelyre építkezünk. Ez nem mindig van meg már az elején, van, hogy írás közben jövünk rá, mi is az. Egyszer valaki egy éjszakai korcsolyázásról beszélt nekem a holdfényben. Akkor azt éreztem, ez igen, ez valami, megírtam ezt a fejezetet, és tudtam, itt van a Megtagadom tengelye. Meg egy pár megmagyarázhatatlan érzés, egyrészt valamiféle türelmetlenség, hogy most már tennem kell valamit, ahogy Tommy a végén felszedi a kávézóban azt a nőt, most már oda kell csapni. Meg egyfajta düh, vagy szomorúság, nem is tudom, dac…, hogy akármit is, de megtagadom. Például egy újabb könyv írását? Dehogy, végül mégsem a Megtagadom lett az utolsó könyvem. Már százötven oldal megvan az új regényből, amelyben megjelennek a régi jó ismerősök, a halál vagy éppen a válás szomorúsága, ám most egy szerelmi történettel próbálkozom. De mit ne mondjak, fáradt vagyok. Talán az életkorom miatt is, rettentő ez a hajtás, még kész sem vagyunk az előző könyvvel, már jó, ha megvan a következő vázlatához egy jó pár mondat. Korábban azt hittem, az a legfontosabb dolog az életemben, hogy író vagyok, most már ez koránt sincs így. Megbánta akkor, hogy csak viszonylag későn, harmincöt éves korában vágott neki a regényírásnak? Nem, ez nem lehetett másképp. Hiába tudtam már tizennyolc évesen, hogy író akarok lenni, csak az és semmi más, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy neki tudjak látni. Űrt éreztem magamban, és azt, hogy még érnem kell művészi szempontból. Harmincöt éves koromban került a kezembe Hemingway legelső novelláskötete, de már mintegy harminc évvel ezelőtt rájöttem, hogy milyen egyszerűen, mégis mennyi mondanivalóval lehet írni. Akkor éreztem rá a saját stílusomra, megjelent az elsőnovellás kötetem, ősz volt, különleges egy ősz, sohasem fogom elfelejteni. De erről már biztos múltkor is beszéltem.

Rushdie imádja Moby memoárját, pedig az még meg sem jelent

Híres íróőse, Herman Melville nyomdokába lép a híres elektronikus zenész, Moby: jövőre megjelenik első könyve, ami rögtön egy memoár lesz. Salman Rushdie és Dave Eggers már ódákat zengett róla, pedig 2016 júniusáig várni kell rá. Moby, vagyis Richard Melville a szüleitől kapta a becenevét még gyerekkorában, utalva ük-üknagybátyjának híres bálnájára. Memoárjának jogait a Farber vette meg, hogy mennyiért, az egyelőre nem derült ki, de az már igen, hogy a könyv viccesnek és szívbemarkolónak ígérkezik. Olyan témákat érint majd, mint a külvárosi szegénység, az elidegenedés, a nem várt siker vagy épp az élet szépsége. A Faber mesterműnek nevezte a könyvet, ami jól beleillik majd azok közé a zenészmemoárok közé, amiknek nemcsak a zenei szcénát, de a kort is sikerült megragadniuk. A Porcelain címre keresztelt könyv bemutatja majd, hogyan költözik egy Connecticut legmélyéről jövő szegény, sovány, fehér, vegán, keresztény és antialkoholista srác New Yorkba, hogyan lesz belőle DJ és zenész, és hogyan írja meg a többmillió példányban eladott Play című albumot. Rushdie szerint Melville büszke lenne a leszármazottjára, mert az remekül ír. A könyv a kilencvenes évek zsúfolt, mocskos, alkoholban fürdő, iszonyú hangos, nyállal és spermával szennyezett New Yorkjában játszódik, van benne némi kereszténység, és Rushdie egészen megindítónak találta. Eggers szerint ez a legviccesebb olyan könyv, amit valaha olvasott egy egykori keresztény, vegán elektronikus zenésztől, melyben az olvasó jól érzi magát, vagy annyira nem találja a helyét a rock, a rave és a klubok világában, ahogy ő.

Megnyílt az első Amazon-könyvesbolt

Húsz évvel azután, hogy online könyvesboltként elindult, az Amazon megnyitotta első, igazi könyvesboltját Seattle-ben. Az Amazon Booksra keresztelt üzletben vannak polcok, kézzel fogható könyvek, eladók, és minden, ami egy átlagos könyvesboltban megtalálható, bár az óriáscég szerint azért nem teljesen úgy működnek, mint egy hagyományos üzlet. A kínálat az Amazon.com adatai alapján alakul, összeállításánál figyelembe veszik az online eladási mutatókat, a vásárlói értékeléseket, és azt is, hogy egy könyv mennyire népszerű a Goodreads-en. A boltnak saját tech-szekciója van, a könyvek mellett természetesen mindenféle amazonos kütyüt is lehet kapni, Kindle-t, Echót, Fire TV-t és Fire Tabletet is. Az Amazon Books vásárlóinak nem kell majd a fejüket oldalra döntve bogarászniuk a könyvek gerincét, ugyanis a megvásárolható kötetek nem lapjával, hanem borítóval előre kerültek a polcokra. Mindegyik tartalmazza az aktuális Amazon.com helyezést, és egy aktuális vásárlói véleményt. Az árak azonosak az online árakkal, vagyis egy könyv ára valószínűleg addig is megváltozhat, amíg a polctól a kasszáig viszik. Az üzletet nem pop-up store-nak szánják, az ünnepnapok kivételével a hét minden napján nyitva tart majd. Ha a bolt nyereséges lesz, akkor az Amazon épp azzal bővíti majd a könyvkereskedői birodalmát, ami ellen egyszer már komoly támadást intézett: könyvesbolttal.

Óvakodj a japán diplomatától!

1939, Pinang, Malajzia. A tizenhat éves Philip Hutton mindig számkivetettnek érezte magát. Angol édesapa és kínai édesanya gyermekeként nem tartozott igazán egyik nemzethez sem. Ezen a nyáron azonban véget ér a magány időszaka: megismer egy japán diplomatát, Hayato Endót, aki mestere lesz, és idővel egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. Philip körbevezeti Endo szant a szigeten, megmutatva mindent, ami fontos és kedves számára, Endo szan pedig bevezeti a fiút a japán kultúra és gondolkodás világába, harcművészetre és a zen buddhizmus világszemléletére tanítja. Az újonnan szerzett tudásnak és barátságnak azonban óriási ára van. Endo szant kötelessége a sajátjaihoz fűzi, amire Philip csak akkor döbben rá, amikor a japánok megszállják Malajziát. A fiatalember kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy mestere, akinek ő feltétlen hűséget és engedelmességet fogadott, olyan titkokat rejteget, amelyek Philip egész világát romba dönthetik. Mindent kockára kell tennie, hogy megmentse azokat, akiket akaratlanul is halálos veszélybe sodort, és hogy fölfedezze, ki is ő valójában, és mire is képes.

Egy könyv, amitől minden gyerek bealszik

Jó öt-hat évvel ezelőtt mit meg nem adtam volna egy olyan könyvért, amely tuti elalvást ígér a gyerekemnek! Az állandó kifogásoknak (szomjas vagyok, éhes vagyok, pisilnem kell), a lefekvés előtti viháncolásoknak és az örökös alkudozásoknak vet véget most egy friss mesekönyv, legalábbis ezt ígéri írója, Carl-Johan Forssén Ehrlin. A kötetről már mi is írtunk a nyáron, a tudományos alapú elalvást ígérő mesekönyv pedig – itthon Agócs Írisz rajzaival – jövő héten végre magyarul is megjelenik. Bár első blikkre úgy tűnhet, hogy a svéd Carl-Johan Forssén Ehrlin mesekönyve egyik napról a másikra lett világszenzáció és sok országban bestseller, a felszínt megkapargatva hamar kiderül, hogy a pszichológus végzettségű szerző helyenként eléggé tudatosan egyengette az álmos nyuszi útját. A könyv ötlete valamikor öt évvel ezelőtt fogant meg benne, ami csak azért érdekes, mert Ehrlinnek akkor még nem volt saját gyereke, és munkájából adódóan is főleg felnőttekkel foglalkozott. Kommunikációs szakértőként és coach-ként dolgozott ekkor, és az alvós mesébe a munkája során szerzett tapasztalatait építette bele. Az elalvást ígérő könyv magánkiadásban jelent meg, és lényegében szájhagyomány útján terjedt a híre, ez pedig az eladásokat is megdobta. Svédországban siker lett a könyv, ez pedig arra sarkallta Ehrlint, hogy barátok segítségével féltucatnyi nyelvre lefordíttassa a kötetet, amely az angol fordításban a The Rabbit Who Wants to Fall Asleep (~ A nyúl, aki el akar aludni) címet kapta. A legnagyobb figyelmet a brit kiadás kapta, amit Ehrlin ügyesen ki is használt: a közösségi oldalakon ugyanis ingyenes letöltést ígért, ez pedig egyfajta hógolyó-effektust indított be. Akik letöltötték, később másoknak is ajánlották őket, akik aztán szintén más ismerőseiknek ajánlották a könyvet, ez pedig már az eladási számokon is meglátszott. Ehrlin ugyanis azt mondja, hogy egyértelmű összefüggést lehetett látni az ingyenes letöltések és a nyomtatott könyv értékesítése között. A nyuszimese ekkor már szépen araszolt felfelé a brit Amazon-listán, amit a cégnél is növekvő érdeklődéssel figyeltek, hiszen alig győzték a rendeléseket: „Látták, hogy valami nagyszabású történik, soha korábban nem tapasztaltak még ilyet” – mesélte Ehrlin a Publishers Weekly-nek. Az Amazon több újsággal is összehozta a szerzőt, és olyan nagy példányszámú lapok írtak a magánkiadásban megjelent kötet sikeréről, mint a Telegraph vagy a Daily Mail. Az álmos nyuszi hamarosan meghódította az amerikai Amazon-listát is, Ehrlint pedig leszerződtette a tekintélyes Salomonsson irodalmi ügynökség, amely azután egy hétszámjegyű megállapodást harcolt ki neki a Penguin Random House-zal. A megállapodás értelmében Ehrlin további két mesekönyvet fog írni, ami szintén a gyerekek elalvását segíti. Magánkiadásból világsiker: - Pár hónapon belül, több mint 40 országban jelenik/jelent meg. - Csak Dániában több mint 100 ezer példány kelt el, ezzel megelőzte a Millenium-sorozat negyedik könyvét, az Ami nem öl meget, Angliában pedig az év irodalmi szenzációjánál, Harper Lee Menj, állíts őrt! című regényénél is nagyobb volt rá a kereslet. - Több tucat országban (pl. Angliában, Dániában, Svédországban) listavezető, a The New York Times bestsellerlistáján a megjelenését követően a 3. helyen debütált, nyár óta az Amazon sikerlistájának élmezőnyében áll. - Egy hónap alatt a magánkiadásban, 2011-ben megjelent meditatív svéd meséből világsikert csinált a Penguin Random House. Maga a mese egyébként nem egy fordulatos sztori, de nem is ez a célja. Hőse egy álmos kisnyúl, aki nem tud elaludni. A magyar kiadásban (Aludj el szépen, Bendegúz!) a nyuszi a Nyúl Bendegúz nevet kapta, amit jól elnyújtva-ásítva lehet és kell sokszor elmondani. A lényeg ugyanis nem is annyira a mese, hanem az, ahogyan felolvassuk azt a gyereknek. Ehrlin a könyv elején tanácsokkal látja el a szülőket: így például fontos megteremteni azt a környezetet, amely a leginkább segíti a pihenést és az ellazulást a gyerekeknek, nem szabad sietni a felolvasással, és jó, ha a szülő beleéli magát a történetbe. Nem elég tehát csak szimplán felolvasni a sztorit: bizonyos részeket hangsúlyozva, másokat halkan és lassan, megint másokat ásítva kell elmesélni. A gyerek nevét többször bele lehet szőni a történetbe, melyben az álmos, de aludni képtelen Nyúl Bendegúz útra kel, hogy segítséget kérjenek a varázsló Ásító Pepitótól, útja során pedig egy elcsigázott csiga és az ólompillájú bagoly látják el jobbnál jobb tanácsokkal. A magyar kiadást Agócs Írisz grafikái színesítik, melyeket az eredeti kiadás rajzaival összehasonlítva már most nyugodtan kijelenthető, hogy a magyar gyerekek sokkal, de sokkal jobban jártak. Már csak az a kérdés, hogy vajon a szülők is ugyanilyen elégedettek-e. Írjátok majd meg nekünk kommentekben! UPDATE: Egy kis szubjektív a végére: a lányom már nyolc és fél éves, de beleegyezett, hogy aláveti magát a mesetesztnek. Cserébe annyit kért, hogy ha végeztünk, olvassak még neki a világítós szörnykönyvből. Erre végül nem került sor – a Bendegúz felénél már aludt.

Kiszolgáltatottan, félelemben, terhesen - Kismama sárga csillaggal

Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója - melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezet -, egy kismama hőstörténete: tanúi lehetünk küzdelmének, hihetetlen elszántságának, mellyel a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit egyetlen cél vezérli: mindenáron életet adni második gyermekének, és megvédeni őt, amennyire csak lehet. A naplóból képet kapunk a zsidóellenes rendeletek fogadtatásáról, a csillagos házakról, a bujkálásról, a szabadulásról, valamint az azt követő állapotokról is. A naplót kísérő tanulmány, mely három történész munkája (Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika), a történeti-politikai kontextust mutatja be, és számot ad a szöveg keletkezésének körülményeiről.

Dublinban is bemutatkozik a mesetablet

Nagyszabású webfesztivált tartanak ezekben a napokban Dublinban, ahol saját standdal mutatkozik be a magyar BOOKR Kids csapata. A mesetablet kifejlesztőit több ezer pályázó közül választották ki a konferencia startupok-nak szóló Alpha programjába. Dublin ad otthont a kontinens legnagyobb technológiai konferenciájának, a Websummitnak, ahol az ipar összes befolyásos szereplője és feltörekvő csapata azért gyűlik össze, hogy tanuljon, vitázzon, tapasztalatot szerezzen és kipróbálja magát akár kiállítóként, akár előadóként. Idén 25 ezer résztvevőt várnak. A meghívottak között olyan neves szakemberek szerepelnek, mint Mike Krieger, az Instagram alapítója, Mike Schroepfer, a Facebook technológiai vezetője, Ed Catmull, a Pixar elnöke, és olyan cégek képviseltetik magukat, mint az Apple, a Google, a Microsoft, a BBC, a CNN vagy az Amazon. A több ezer pályázó közül a magyar BOOKR Kids csapatát is beválogatták a konferencia startupok-nak szóló Alpha programjába, ahol saját standdal lesz lehetőségük bemutatkozni a nagyközönségnek. A BOOKR Kids az első magyar gyerekeknek szóló könyvtár-alkalmazás amely interaktív mesekönyveivel segít az olvasástanulásban, serkenti a memóriát és a kreativitást, olvasóvá nevel. Idén áprilisban indult, de már hivatalos partnere a legnagyobb magyar könyvkiadónak és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnek is.

A Kelet és Nyugat találkozásáról szóló regény kapta a Goncourt-díjat

Mathias Énard francia író Boussole (Iránytű) című regénye kapta idén a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat - jelentették be kedden Párizsban. A közel-keleti világ kiváló ismerőjének számító, 43 éves szerzőnek az Actes Sud kiadó gondozásában megjelent, Törökországban, Libanonban, Iránban és Szíriában játszódó, költői nyelvezetű, összetett műve a Kelet és Nyugat közötti találkozásokról szól. A zsűri tíz tagja közül hat már első körben Mathias Énard-nak ítélte a Goncourt-díjat. "Ez a regény egy tudományos szerelmi történet, amely erotikát kölcsönöz a kultúra megismerésének" - mondta az író, aki nem sokkal a bejelentést követően érkezett a Drouant étteremhez, ahol a hagyományoknak megfelelően a zsűri tagjai a közösen elköltött ebédjüket követően hirdették ki az eredményt. "Nagyon meglepődtem és nagyon boldog vagyok. Most jövök Algírból, és képzeljék el, Bejrútból" - tette hozzá a szerző, akit azonnal lerohantak az újságírók. Mathias Énard a nyugat-franciaországi Niort városában 1972-ben született, gyerekkorától elbűvölte az iszlám művészet, megtanult arabul, beutazta a Közel-Keletet. Kortárs párizsi művészeti tanulmányai után a Közel-Keleti Intézetben tanulta az arab és perzsa nyelvet, 1992-ben a Teheráni Shahid Belechti Egyetemen tanult tovább, majd Egyiptomban, ezt követően pedig Velencében élt. Egy évet töltött a damaszkuszi Francia Intézetben, 1998-ban az iráni Francia Intézet ösztöndíjas kutatójává nevezték ki. Tizenöt évvel ezelőtt Barcelonában telepedett le, ahol egyetemen oktat francia és perzsa nyelvet. Valamennyi regényét áthatja a közel-keleti világ mély ismerete, amelyeknek megírása előtt tudományos kutatásokat végez. A most díjazott tizedik regényéhez mintegy 300-400 könyvet olvasott el és több száz tudományos cikket dolgozott fel. A mű nem titkolt szándéka, hogy a nyugati klisékkel szemben számos, nagyon mély és bonyolult kulturális referencia bemutatásával rehabilitálja a közel-keleti és mindenekelőtt a szíriai civilizációt. A mű főhőse az álmatlanságban szenvedő Franz Ritter, egy bécsi zenetörténész, aki egyetlen éjszaka alatt végiggondolja az életét és az álmait. Számos helyszín, kor, ember és nyelv megidézésével a XIX. századi orientalisztika legjelesebb figuráit ismerheti meg az olvasó, akiknek szellemi örököse a főhős, akit a török zenei hatások nyugati specialistájaként ismer a világ. A nyugati tudományos világ sokszor komikus jelenetekkel teli konferenciái és a kulturális referenciákkal tűzdelt keleti utazások emlékei Isztambulba, Teheránba, Damaszkuszba, Aleppóba kalauzolják el az olvasót. A címben megjelölt iránytű másik, szintén álmokkal teli és elérhetetlen végét a zenetörténész szerelme, a nagyon művelt és kalandor Sarah jelenti. A sokszor nehéz, de humorral teli, érzéki szöveg mindenekelőtt egy melankolikus regény, miután az idealista szereplők világát teljesen szétzúzzák az aktualitások, a szíriai háború és Palmüra szétrombolása. A mű alapvetően főhajtás a szíriai nép előtt. A regény olyan témákkal és szereplőkkel szembesíti a nyugati olvasót, amelyekről és akikről eddig semmit nem tudott. A Goncourt-díj jelképes pénzjutalommal - csupán 10 euróval - jár, ám marketinghatása jelentős: a díjazott könyvet a francia olvasók legalább 400 ezer példányban szokták megvásárolni, de volt olyan alkotás is, amely egymillió példányos kiadást ért meg. A másik legjelentősebb francia irodalmi elismerést, a főként formai újításokért adományozott Renaudot-díjat a zsűri Delphine de Vigan írónőnek ítélte oda D'apres une histoire vraie (Egy igaz történet alapján) című regényért, amely a JT Lattes kiadónál jelent meg.

Újabb gyerekkönyvet ír J.K. Rowling!

A Harry Potter-széria és több felnőtteknek szánt regény után újra gyerekeknek ír könyvet J.K. Rowling - az író minderről egy rádiós interjúban beszélt. Rowling elárulta, hogy egészen konkrét ötlete van, egyes részeket már meg is írt a sztoriból - amit "nagyon szeret", tette hozzá -, és egészen biztosan be is fogja fejezni. Igaz, ennél többet nem árult el. J.K. Rowling 2007-ben fejezte be a Harry Potter-szériát, 2012-ben jelent meg első felnőtteknek írt regénye, az Átmeneti üresedés, amelyből minisorozatot forgatott a BBC. A 2013-as év egyik irodalmi szenzációja volt, amikor kiderült, hogy Robert Galbraith név alatt Rowling krimit is írt: ez volt a Kakukkszó, ami a leleplezés után egyből bestseller lett. A Cormoran Strike magánnyomozóról szóló szériája már a harmadik kötetnél tart, és Rowling éppen ezt, a Career of Evil című regényét népszerűsítette a rádióban, amikor kiderült, hogy a tervei között szerepelnek gyerekkönyvek is. Az írónő sajnálta, hogy viszonylag hamar felfedték, hogy kit takar az írói álneve, egyúttal megerősítette, hogy a saját neve alatt is fog még több könyvet írni, igaz, most eléggé lefoglalja a Fantasztikus szörnyek és lelőhelyeik forgatókönyvének írása. "Ez nagyon sok örömet okoz, és nagyon sok elfoglaltságot jelent, de egészen biztosan fogok még regényeket írni J.K. Rowling név alatt - így többes számban, hiszen olyan sok ötletem van" - tette hozzá. Rowlingot egyedül az aggasztja néha, hogy még azelőtt meghal, hogy az összes ötletét és elképzelését megírhatná.

Mivel gyilkolt a legszívesebben Agatha Christie?

A világ krimirajongó fele idén ünnepli Agatha Christie születésének 125. évfordulóját. Azt már tudjuk, hogy a magyarok leginkább a Tíz kicsi néger című regényéért rajonganak, az írónőnek pedig a saját könyvei közül a Végtelen éjszaka volt a kedvence. De hány könyvet írt összesen Christie, hogyan tette el láb alól a szereplőit, és melyik nyomozóját szerepeltette a legtöbbször? Mindez kiderült a fenti infografikából, amely eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.

Hogyan készül a könyv? A Magvető megmutatja

Nemcsak az író ír, hanem az olvasó is ír. A Magvető Kiadó szerkesztői például egész nap ezt csinálják: jegyzetelnek kéziratok szélére, telefonokba és számítógépekbe, füzetekbe és sajtcédulákra. És persze mindenféle noteszekbe is. A kiadó munkatársai régóta beszélgettek arról, hogy milyen lenne számunkra az ideális zsebnaptár. Olyan, amelyben meg lehet találni a legfontosabb könyves információkat, amelyben nemcsak a legjobb antikváriumok, galériák és kulturális intézmények címe lenne olvasható, hanem a számukra kedves szerzőkről-szerzőktől is néhány sor. Mivel ilyesmit még nem lehetett kapni, a Magvető elkészítette: a kiadó szerzői örömmel adták a kézirataikat, hogy mások is lássák, hogyan és miből készülnek a könyvek. Esterházy Péter mindennek tetejébe még címet is adott neki: így született meg A napok iszkolása. Egyszerre könyv és notesz: hogy az irodalom bárhová elkísérhesse ezentúl az olvasóit.

A nigériai Chimamanda Ngozi Adichie lett a legjobbak legjobbja

A legjobbak legjobbja címet nyerte el Chimamanda Ngozi Adichie nigériai származású írónő az egyik legrangosabb női irodalmi díj, a Baileys Women's Prize for Fiction ünnepségén. A díjat húsz éve alapították, akkor még Orange Prize for Fiction név alatt futott, ám 2013 óta a Baileys a főtámogató, innen ered a név is. A díj most ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját, hétfő este pedig az elmúlt tíz év díjazottjai közül választották ki a legjobbak közül is a legjobbat. Az elmúlt évtized zsűrielnökeiből álló grémium végül Chimamanda Ngozi Adichie-nek ítélte oda az elismerést a biafrai háborúról szóló regénye, Az aranyló fél napkorong miatt, amely eredetileg 2007-ben nyerte el a díjat. Muriel Gray, a 2007-es döntőbizottság elnöke most úgy vélte, hogy bár időnként fellengzős valamely könyvet fontosnak nevezni, de Az aranyló fél napkorong esetében helyénvaló ezt a szót használni. Gray elképesztőnek nevezte, hogy Adichie olyan fiatalon képes volt elmesélni ezt a nagyívű történetet az emberi szenvedésről, a gyűlölet és megosztottság következményeiről. A regény korábban a hét könyve volt nálunk, akkor ezt írtuk róla: „Adichie egy tucat különböző társadalmi státuszú, és különböző hőfokon radikális szereplő sorsán keresztül villantja fel a háborús mindennapokat, ám mindig az ember kerül előtérbe, a háború pedig másodlagos marad. Eszköz arra, hogy megmutassa, a nélkülözés, a csordaszellem, a kiábrándultság vagy a megfelelési kényszer milyen messzire sodorja az embert attól a képtől, amit kialakított magáról, és felszínre hozza a legsötétebb gondolatokat.”

A paranoia az élet fokhagymája, minél több van belőle, annál jobb

2001, New York, a dotkomkonjunktúra összezuhanása és szeptember 11. rettenete közti szélcsend. A manhattani high-tech cégek központja, a Szilícium-köz immár szellemváros, a Web 1.0 ifjúkori szorongását éli, a Google még nem ment tőzsdére, a Microsoft még „a Gonosz Birodalma”. Maxine Tarnow kicsiny csalásvizsgáló céget működtet az Upper West Side-on és az átlagemberek életét éli, amíg nyomozni nem kezd egy számítógép-biztonsági vállalat és a cég milliárdos vezérének pénzügyei után. Az események innentől veszélyesen felpörögnek. Maxine részint a virtuális, részint a valódi világban fura ismeretségekre tesz szert: egy kábítószercsempész art decós motorcsónakkal, egy professzionális Orr, akinek Hitler aftershave-je a rögeszméje, egy lábbeliproblémákkal küszködő neoliberális kormányügynök és felforgató, egy lábfetisiszta hekker, plusz orosz maffiózók, bloggerek, kódmajmok meg vállalkozók, akik közül nem egy rejtélyesen jobblétre szenderül. Leomlanak-e a falak a „virtuális” és a „való” világ között? Összeesküdtek-e valamiféle gonosz erők? Elnyerik-e méltó büntetésüket a gaztettek elkövetői? Előszedi-e a táskájából a pisztolyt Maxine? Összemelegednek-e még egyszer az exével, Horsttal? Kiegyenlítődnek-e a világi és karmikus számlák valaha is? Ugyan már. Hát fontos ez?

Korbácsütések és hosszú börtönévek várnak két iráni költőre

Kilencvenkilenc korbácsütésre ítéltek két iráni költőt, miután egy irodalmi rendezvényen kezet ráztak olyan ellenkező nemű személyekkel, akikkel nem álltak közeli rokoni kapcsolatban. Fatemeh Ekhtesarit és Mehdi Mousavit ezenkívül 11 és fél, illetve 9 év börtönbüntetésre ítélték, amiért műveikben - a vád szerint - "megsértették a szentségeket", és államellenes propagandát fejtettek ki. Karin Deutsch Karlekar, a PEN American Center munkatársa az igazságszolgáltatás megcsúfolásának nevezte az ítéletet, vasárnap pedig a szervezet nyílt levélben tiltakozott a két költő brutális ítélete ellen. A levelet Irán legfőbb vezetőjének, Ali Khamenei ajatollahnak címezték, és arra kérik benne, hogy részesítse kegyelemben Ekhtesarit és Mousavit. A petícióhoz eddig 116 költő és író csatlakozott.

A gyerekkönyv simogasson, a thriller karcoljon

Azonnal keltse fel a figyelmet, legyen „nagyon valamilyen”, és vegye rá az olvasót, hogy ne csak megérintse, de haza is vigye a könyvet. Az sem árt, ha vizuális alkotásként önmagában is megállja a helyét. Megalkotása bábeli zűrzavarban zajlik: bizonyos határokon belül az önmegvalósítás sincs kizárva, de közben sosem szabad elfelejteni, hogy alkalmazott műfajról van szó, nem pedig egotripről. A Sorvezető fókuszában ezúttal a borító. Három grafikust, képzőművészt, művészeti vezetőt kérdeztünk az ideális szerző-grafikus viszonyról, az utóbbi idők legjobban sikerült borítóiról és arról, hogy mitől is működnek igazán. Tillai Tamás (Libri) Kínos felütés, de nem tudom, milyen a jó borító. Talán abból lesz jó borító, amit szeretnek, miközben készül. Ha egy zsömle jobb lehet egy kis törődéstől, akkor ez a könyvekre is igaz. Egy könyv külseje sok szempontnak kell megfeleljen: a szerzőnek eleve van egy elképzelése, a kiadónak az kell, hogy „eladja a portékát”, a kereskedő nem szereti a sérülékeny árut, a vásárlót pedig nem szabad becsapni egy olyan borítóval, ami hazudik a könyvről. A könyvek általában bábeli zavarban készülnek, szerzőtől szerkesztőig mindenkinek van elképzelése róluk, ebből kell kihalászni mindazt, amiből tervezni lehet. Ha minden fontosat sikerül belegyömöszölni egy tervbe, akkor abból valami jó is kisülhet. Hogy mitől működik egy borító, azt is nehéz megfogalmazni. Egy hétéveseknek készült könyv inkább simogasson, egy thriller karcoljon. Vannak nagyon nehéz zsánerek, mint a szerencsére mostanában erőre kapó ifjúsági- és kamaszirodalom, ahol meg kell találni a bevállalósság (kor)határait, vagy a romantikus könyvek, ahol nehéz elkerülni az ezerszer ismételt kliséket. Fontos, hogy egy borító első pillantásra minél többet elmondjon a könyvről, ne legyen kérdéses, hogy krimit vagy útikönyvet rejt-e. Persze valamennyire különböznie kell mindentől, amivel egy polcra kerül. Száz vészjóslósötét-borítós thriller mellett a százegyedik ugyanilyen csak része a ködnek. Az ideális szerző-grafikus viszony alapjának azt tartom, ha minél hamarabb sikerül kutyamódra körbeszaglászni egymást, és megtudni, hol vannak a határok, hogy kialakulhasson a kölcsönös bizalom. Minden szerző más elvárásokkal, elképzelésekkel érkezik, ahogy a tervezőknek is megvannak a maguk preferenciái. Nagyon fontos, hogy sikerüljön megtalálni az emberi-szakmai határokat, hogy meghallhassuk egymást. Vannak szerzők, akik szeretnek beülni és együtt-tervezni a grafikussal, miközben sok tervező ettől feszült lesz: általában ilyenkor születnek az elegánsan odébb tologatott megjelenési határidők. Ez visszafelé is igaz: akkor is megakad a tervezés, amikor a grafikus önmegvalósít, de nem találja a hangot a szerzővel. Legutóbb Lakatos Istvánnal tudtunk remekül együttműködni A majdnem halálos halálsugár kapcsán. István a rajzai mellé hozta az elképzeléseit is, miközben hagyott teret a tervezésnek, így a sötét fellegként tornyosuló határidő ellenére sem volt kérdéses, merre megyünk. A hazai könyvek közül két tervet említenék, az egyik Somogyi Péter terve A titkos történet című Donna Tartt-könyvhöz. A vészjósló képi világot a tipográfia szépen ellensúlyozza, éppúgy megvan benne a kettősség, mint magában a történetben. Hogy házon kívülről is hozzak példát: azt hiszem, Baranyai (b) András Hrabal-sorozata tetszett leginkább mostanában, különösen a Sörgyári capriccio. A sorozat arculata tökéletesen hozza azt a játékosságot és csibészséget, amit Hrabal jelent számomra. A nemzetközi mezőnyből Jamie Keenan Metamorphosis-terve (Franz Kafka, WW Norton, 2014) nyerne. Mellbevágóan erős, és arra a szintre emeli a tipográfiát, ahol a betűk kinőnek a szokásos keretek közül, és önálló képi elemként kezdenek működni. Baranyai (b) András (Magvető) Általános szabály biztos nincs a jó borítóra, leginkább arról tudok beszélni, hogy én mire figyelek fel. Persze így a legfontosabb szempont mégiscsak előkerült, vagyis hogy a borító hívja fel magára a figyelmet, fogjon meg azonnal. Hogy milyen vizuális világgal ér el, milyen formában teszi, érzelmileg vagy intellektuálisan hat rám, teljesen mindegy. Ha mégis össze kellene foglalnom néhány szóban, akkor legyen karakteres, stílusos, legyen nagyon valamilyen. A hangsúly a nagyon valamilyenen van. Meg tud fogni egy míves, veretes borító éppúgy, mint egy nagyon steril minimalista. Hatással tud lenni rám a nagyon felkavaró, kaotikus éppúgy, mint a harmonikus, kiegyensúlyozott képi világ vagy tipográfia. Egy kifinomult, végiggondolt tervezői munka éppúgy izgalmas, mint a mocskos, odavetett gesztus. A jó borító áraszthat magából egy nagyon erős hangulatot, ami csak sejtet valamit a könyvből, de lehet egyfajta értelmezése is egy frappáns geg által Ha lehet, álljon meg önmagában is, mint vizuális alkotás, talán ennyi a lényeg. Természetesen az a legjobb, ha élvezed a munkát, és inspirál az anyag, amivel dolgozol. Én mint tervező akkor tudok a legnyugodtabban dolgozni, ha érzem a bizalmat az író részéről, és hagyja, hogy inspiráljon az alkotása. Ez független attól, hogy az író mennyire kíséri figyelemmel a tervezési folyamatot. Mindig megkapom, de tényleg nem az udvariaskodás mondatja velem, hogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, bár többféle írói hozzáállással volt dolgom. Van, aki teljesen hátralép, mondván, ez egy másik szakma, és itt már elengedi a könyvet. Más inkább várja a felvetéseimet, aztán megfogalmazza az észrevételeit, ami szerencsés esetben nem megy az eredeti koncepcióval ellentétes irányba. És vannak azok a helyzetek, amikor határozott elképzelést, csomó ötletet, irányt kapok, és ebből szűrődik le a végeredmény. Ez persze riasztóan hangozhat egy önérzetes tervezőnek, de ez a szakma a kompromisszumokról is szól, persze nem a vállalhatatlanságig. A legfontosabb ilyenkor, hogy a borító nem veszíthet a karakterességéből, a már említett nagyon valamilyenségéből. Rugalmasságra mindkét fél részéről szükség van. Ha már ismerik a munkáidat, tudják, mire lehet számítani tőled. Ez persze nemcsak az írókra, hanem a kiadókra is igaz. Ezt azért fontos hozzátenni, mert nagyon sokszor nem is az íróval, hanem a kiadóval kommunikálok. Hogy ilyenkor az író lép hátrébb, vagy a kiadó szeretné jobban kontrollálni a munkát, hogy ne zavarodjak össze, nem tudom. Gondolom hol így, hol úgy. Az utóbbi évek magyar terméséből egy könyv helyett hadd emeljek ki inkább egy teljes sorozatot a rendkívülisége miatt. Ez pedig a Szabó Levente által tervezett Helikon Zsebkönyvek volna. Nagyon jó példa arra, hogy egy jól átgondolt grafikai szabályrendszer milyen gazdagon tud együttműködni az illusztrált felülettel. A külföldiek közül talán a Jamie Keenan által tervezett Waste Land (T.S. Elliot, Liveright , 2013) borítója kapott el legjobban az utóbbi évekből. Egyszerre idézi fel a húszas évek művészeti és tipográfiai irányzatait, amit imádok, mégis nagyon mai és vagány. Gerhes Gábor (Európa) A jó borítónak van egy egyszerűbb és egy összetettebb funkciója. Az egyszerűbb, hogy képes legyen a normál észlelésnél – ami nem több pár tizedmásodpercnél – tovább megtartani a figyelmet. A leendő olvasónak ez az első élménye a könyvvel, fontos, hogy impulzusszerű, emlékezetes, még inkább megnyerő és pozitív legyen. Ha ez megvan, talán az is elérhető, hogy hozzáérjen, levegye a polcról, sőt még haza is vigye. Az összetettebb pedig, hogy a borító a fentieken túl még részesévé is tudjon válni egy kortárs vizuális nyelvezetnek, hogy meg tudja találni az érvényes zeitgeist-komfortot. Ez a tervező részéről folyamatos megújulást és éberséget követel, valamint nagyfokú rugalmasságot és alkalmazkodókészséget, lévén a borítótervezés mégiscsak egy alkalmazott műfaj, és nem egotrip. Az ideális viszony szerző és grafikus között az, ha mindenki a legjobb tudása szerint végzi el a saját munkáját. Természetesen szükség van az együttműködésre, de fontos az is, hogy a tervező ne akarjon beleírni, az író pedig elsősorban a saját szövegére figyeljen. Az egyes hatásköröknek határozottan el kellene válniuk, és ez nagy önmérsékletet kíván mindkét fél részéről. Egy kortárs írónak ritkán jön össze, hogy tervezőgrafikus is legyen. Nem lehet kiemelni ún. legszebbet. Minden best of-lista csak arra jó, hogy feszültségeket generáljon. Ennél sokkal fontosabb, hogy szerencsénkre évről évre egyre magasabb színvonalú, egyre izgalmasabb könyvborítók születnek, ez pedig nagyon serkentően hat a műfajra: egyre több tervező szakmai fejlődését segíti, az olvasókat pedig kényezteti.