Egy rendes lány mindig azt teszi, amit mondanak neki

„Megesküsztök, hogy az életeteket annak szentelitek, hogy mint nők beteljesítsétek a célotok? Hogy a lehető legjobb házastársakká és anyákká váltok?” – kérdi a Férfi egy olyan világban, ahol a nők legjobb tulajdonsága, ha mutatósak, a legrosszabb pedig, ha vannak önálló gondolataik. Egy olyan világban, ahol a Férfinek joga van (nagybetűvel, kétszer aláhúzva) azt tenni a saját házastársával a négy fal között, amit csak szeretne. Ahol a női hisztéria tehet mindenről. Ahol a rettegett F-betűs szó nem a faszt (eredetileg fuckot –a szerk.), hanem a feministát jelenti, és ahol mindennapos, sőt, természetes, hogy a Férfi az ágyasaival hempereg, míg a felesége szül, ne adj isten, menstruál. Mielőtt még bárki bármilyen hasonlóságot fedezne fel a valósággal, le kell szögezni, hogy ilyen világ nem létezik. Kizárólag az ír YA-szerző, Louise O’Neill fejében. Szatíra, sőt egyenesen disztópia, bár utóbbi, gondolom, nézőpont kérdése. A hét könyve az Örökké a tiéd, amit a Bookseller 2015-ben az év legjobb ifjúsági regényének választott.

Essünk túl a kötelezőn már az elején. Louise O’Neill erősen feminista tematikájú könyveket ír, fennáll tehát a veszélye, hogy regényei megfertőzik az ártatlan tinilányok agyát. Vagy ami még ennél is rosszabb, a tinifiúkét. Könnyen lehet, hogy a végén egyenesen svéd tinédzserré változnak, az pedig komoly probléma, hiszen közülük a 16 éves kort elérve mindenki Chimamanda Ngozi Adichie TED-előadásának printváltozatából, a We Should All Be Feminists-ből (Mindannyiunknak feministának kellene lennünk). Még a fiúk is. Ha ez a cikk egy MyFace-bejegyzés (a regénybeli Facebook – a szerk.) lenne, elég volna annyit írni róla, hogy Ha csak egy 400 oldalas könyvet olvasol el, amiben az összes tiniket érintő problémát megtalálod, akkor ezt válaszd! Az Örökké a tiéd a felnőtt-disztópiákat megszégyenítően sötét és nyomasztó regény, ha szerethető karakterekre vágyunk, ne is próbálkozzunk vele. Minden más esetben adjuk a gimis korosztály és tanáraik kezébe, de ami még ennél is fontosabb, ne féljünk, ne szégyelljünk beszélni róla. 

A globális felmelegedés okozta árvizek pusztítását követő posztapokalipszisben, a Zónákra osztott világtérkép, a szintetikus hús és a pamuttermészet korában létezik egy lánynevelde, ahová kizárólag rendes, csinos, alázatos lányok, vagyis évák járnak. Másmilyenek ugyanis a regény világában nem léteznek. Mindegyikőjüket elismert genetikuscsapat fejlesztette ki, hogy 17 éves korukban beteljesíthessék a női princípiumot, és három kasztba sorolva szolgálhassák a Férfit, közelebbről a melléjük rendelt Örököst, hiszen „mindannyiunknak jól kell végeznünk a dolgunkat a fennmaradásunk érdekében.” (280. o.)

A lányok szerencsésebb harmadából Örökös-házastárs lesz: mindössze annyi a dolguk, hogy mindig, minden körülmények között teljesítsék férjük kívánságait, és minél több egészséges fiút szüljenek neki. Akik nem férnek be a kiváltságosok közé, azokat prostituálják, ágyas lesz belőlük: az ő feladatuk orrba-szájba, elölről-hátulról, akkor, amikor. A maradék szűznővérként végzi, és a mesterségesen létrehozott nőtársadalmat tanítja alázatra (alázatosan ülni, állni, élni, szopni) az Intézetben, ami 4-16 éves kor között minden éva otthonául szolgál. Aki hibázik, leküldik az Alagsorba, ami fekete lyukként nyel el minden nőnemű látogatót. 

Louise O’Neill nem fél elmenni a határokig, mindent kifacsar a disztópikus szatíra műfajából, és ezáltal az olvasóiból is. Első regényével magasra tette a lécet minden olyan YA-szerző előtt, aki az Örökké a tiéd után nyúlna könyékig a feminizmus darázsfészkébe, hogy megpróbálja elmagyarázni a tizenéveseknek, mennyit ér egy nő. Vagy mennyit kéne érnie.

Internetes zaklatás: észre se veszed, és már a homlokodon van a célkereszt

„csak egy kis fereg vagy egy kopedelem a vilagnak jobb lene ha nem lennel (…) ha barkinek szolsz megolunk ugyse hinne neked senki”

Ráber Patrik teljesen olyan, mint egy átlagos kamasz. Ráber Patrik mégis teljesen más, mint egy átlagos kamasz. Petrit és Bukowskit olvas, szabadidejében pedig egy diákszínházban próbál, amivel még az osztály legszebb lányának az érdeklődését is sikerül felkeltenie. Ráber Patrik hamarosan célpont lesz: az iskolában először csak a tízóraiját veszik el, majd a pénzét, a végén pedig elkezdenek ömleni a kéretlen üzenetek. „Nem is voltak szavak, egy nagy, összefüggő massza volt. Gyűlöletmassza. Félelemmassza.” Az érzékeny, a világ rezdüléseire fogékony fiú eleinte biztos abban, hogy kezelni tudja a helyzetet, ami végül nemcsak az online, hanem az offline világban is egyre durvul. A zaklatók befurakodnak a mindennapjaiba, a gondolataiba, aláássák az önbizalmát, és a végén eljuttatják arra a pontra, ahonnan  már nincs visszaút. A Masszaa hét könyve.

Teljesen mindegy, hogy diákról, szülőről, vagy tanárról van szó, eleinte nagyjából mindenki azzal ámítja magát, hogy ő úgyis kezelni tudja majd a helyzetet. Hiszen normálisak vagyunk, kultúrlények, mindent meg lehet beszélni, nem?, ez itt a huszonegyedik század. Meg különben is, zaklatni mindig csak másokat szoktak, a nyomorultakat meg a bénákat, a másmilyeneket. De mi az a pont, amikor a valamilyenből másmilyen lesz? És ki mondta azt, hogy ez bárkit célponttá tehet? Ki dönti el, hogy én vagyok a nyomorult meg a béna, és egészen pontosan mikor került célkereszt a homlokom közepére?

Kalapos Éva eddig főleg a D.A.C.-könyveiről volt ismert, legújabb Massza című kötete azonban témájánál fogva egészen biztosan az idei év egyik legfontosabb ifjúsági regénye, sokat fognak még beszélni róla. Főhőse a hatosztályos gimnáziumba járó Patrik, aki szinte villámgyorsan, számára érthetetlenül, a környezete számára pedig észrevétlenül válik az iskolai, majd az internetes zaklatás áldozatává. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. A kötet végén a Tények és tévhitek fejezet azt állítja, hogy a bullying magyarul nem zaklatás, hanem megfélemlítést jelent. Én nem tudom elválasztani a kettőt, egyértelmű ok-okozati összefüggés van a két tevékenység között, ám az egészen nyilvánvaló, hogy a Massza alaptézise, cselekményének mozgatórugója, utóbbiból, azaz a megfélemlítésből ered. A félelem ugyanis dermeszt. Pusztít. Legfőképpen azt, akiben gyökeret ver. Az ember, aki fél, már nem hisz abban, hogy bárki segíteni tud. Sem a család, sem a barátok, az iskola meg pláne nem. A legrosszabb, hogy már saját magában sem hisz, és egy idő után elkezd a fejében motoszkálni a gondolat: mi van, ha nekik van igazuk?

Hasonló utat jár be Ráber Patrik: neki az a legnagyobb bűne, hogy járni kezd a lánnyal, akire az osztály alfahímje is szemet vetett. A dolog hétköznapi piszkoskodásnak indul: elveszik a tízóraiját és a pénzét. Nem engedik be a mosdóba. Aztán elkezdenek ömleni az üzenetek, megállás nélkül. A fiú tudja, hogy az egészet hagynia kellene a fenébe, oda se kellene figyelnie. De ez legfeljebb a mesékben működik így, és nem egy középiskolában:

„Azt hittem, ha csesztetni kezdenek valakit, annak van valami íve, lassan kezdik, aztán egyre durvulnak, vagy mittomén. De nem. Azon a délutánon negyvenkétszer írtak nekem. Győző és Subi.”

Az üzenetek beférkőznek az agyába, az álmaiba, a hétköznapjaiba. Nem tud úgy lélegezni, úgy enni, úgy lenni, hogy ne jutnának eszébe az aljasságok, melyek a nap huszonnégy órájában ömlenek rá. Paranoiás lesz, és amikor egy időre leállnak az üzenetek, csak arra vár, mikor indul be újra az áradat. Szólni valamilyen egészen félreértelmezett szeméremből nem mer: a korosztályában senki nem akar spicliskedni, beköpni a másikat, és ezzel a többiek megvetésének tárgyává válni. Az iskola eleve szóba sem jöhet: a tanárok egy része nem érti – és őket igazából nem is érdekli –, hogy minek nyomogatják a gyerekek egész nap a telefonjaikat. Az igazgató a problémás eseteket úgy oldja meg, hogy másik iskolába küldi a delikvenst – függetlenül attól, hogy áldozatról vagy elkövetőről van-e szó.

Tévésorozat készül Jonathan Franzen új regényéből

Franzen tavaly a Könyvesblognak adott, amikor a családi diszfunkcióról beszélt, szintén szóba jött az új regény:

"A regényeim kapcsán az emberek diszfunkcionális családokról szoktak beszélni, de nem gondolom, hogy ez így lenne. Talán az új regényemről, a Purityről elmondható, hogy van benne diszfunkcionális kapcsolat. Diszfunkcióról akkor beszélünk, ha például a szülők órákra magukra hagyják a gyerekeiket, vagy ha az apuka hébe-hóba hagyja csak el a börtönt, és akkor még a szart is kiveri az anyukából. Na, az diszkfunkció. De az én szereplőim csupán átlagos, neurotikus, középosztálybeli családok (nevet), nem rosszabbak bárki másnál. Ha kevésbé lennének neurotikusak, és simán boldogok lennének, akkor nem lenne nagyon mit írni róluk."

A világ legszebb könyve a legmisztikusabb is

J. J. Abrams és Doug Dorst könyve, az S. lélegzetelállító szépségéről már írtunk, meg is mutattunk belőle néhány oldalt, de még egyszer le kell írjuk, hogy ilyen szép könyvvel még nem találkoztunk. Ugyanis az S. teljesen híven utánozza egy 40-es évek végén kiadott könyv könyvtári példányát, melynek lapjai már sárgulnak az eltelt évek súlya alatt, a hatalmasra hagyott margó pedig kiválóan alkalmas arra, hogy két könyvbolond, egy egyetemi éveinek végén járó lány, Jen és egy méltatlanul kirúgott doktorandusz, Ben a könyvhöz fűzött kommentárjaival és egymáshoz írott leveleikkel lássa el. Az eredeti könyv a Thészeusz hajója egy fiktív író V. M. Straka fiktív utolsó regénye, amit a margók teleírása mellett a fiatal bölcsészek még dossziénak is használnak. Így kerülnek bele hosszabb leveleik, képeslapok, a kutatáshoz szükséges újságcikk-kivágások, egy szalvétára rajzolt térkép és egy rejtélyes Eötvös-korong. Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy mivel is kezdjük az olvasást: a betétregénnyel a Thészeusz hajójával, hogy aztán a margókon lévő betoldásokkal és a levelekkel együtt maxoljuk ki ennek a könyvnek álcázott kirakós játéknak a velejét, vagy egyszerre olvassunk mindent, minden oldalon döntést hozva, mikor evickélünk ki a főszöveg sodrásából a margóra, mint egy interneten szörfözgető linkfüggő.

A betétregényt, a Thészeusz hajóját a fiktív szerzőhöz, V. M. Strakához hasonlóan egy fiktív fordító F. X. Caldera fordította angolra. A könyv az ő előszavával kezdődik, amiben már körvonalazódik előttünk a központi rejtély: Ki volt a rejtélyes V. M. Straka? És már az elején kirajzolódnak a lehetséges alakok, egy öngyilkos munkástól a huszadik század eleji ponyvaírókon át magáig a fordítóig. A húszas éveikben járó Jent és Bent leginkább ez a szál izgatja, mikor 2011 végén elkezdik majd egy évig tartó levelezésüket  az 1949-ben megjelent könyvben. Később persze egymás megismerése is legalább olyan fontossá válik egymás.

A betétregény egy vérbeli ponyva, melyben az emlékezetkiesésben szenvedő főszereplő hányattatásainak lehetünk tanúi. A névtelen főszereplő egy titokzatos hajó foglya lesz, majd belekeveredik egy rejtélyes balos összeesküvésbe, melynek célja, hogy megpróbálja felelősségre vonni a gonosz kapitalista kizsákmányolót. Jen és Ben a kortárs irodalomelméleti diskurzussal szemben Straka szimbolikus önéletrajzaként olvassák a regényt. Neki szintén meggyűlt a baja egy ismert iparmágnással, de a fiatalok életében is van egy elnyomó hatalmat szimbolizáló antagonista, az angol irodalom tanszék teljhatalmú vezetője, Moody professzor. Így a könyv mind a három szintje (betétregény, Straka Ben és Jen által rekonstruált élete és a margóra firkálók sorsa) egymás tükörjátékaként funkcionál.

J. J. Abrams a Lost című sorozattal találta meg igazán saját stílusát, amit az S. három szintjén ugyancsak ügyesen használ fel. Már a Lostban is több szálon futott a cselekmény, mindegyik rész más-más szereplő flashbackjeire vagy később flashforwardjaira épült, és az elszórt információmorzsákból rejtélyek egész szövevényes hálózatát építette fel, melyeket csak tetézett a cliffhanger használata, jó hosszú időre odaszegezve a nézőket a képernyő elé. Nem meglepő, hogy a könyvében is ezeket a sorozatokban már csúcsra járatott eszközöket alkalmazza a figyelem folyamatos fenntartására. A betétregény linearitásával szemben ugyanis a különböző időkben született jegyzetek kerülnek egymás mellé a lapokra, melyek akár előre, akár vissza is utalhatnak. Éppen ezért érdemes egyszerre olvasni a főszöveggel a jegyzeteket. Bármennyire is bonyolultan hangzik, az alkotók különösen figyeltek, hogy a könyvük olvasható maradjon, méghozzá azáltal, hogy a margóra írt jegyzetekben különböző színű tintával jelzik az idő múlását. A látszólagos káoszban az olvasó így könnyen eligazodhat.

A Thészeusz hajója cím egy Plutarkhosztól eredeztethető filozófiai paradoxonra utal: az antik történet szerint Thészeusz legendás hajója, amivel visszatért Krétáról miután megölte a Minótauroszt, az athéni kikötőben korhadásnak indult, de a lelkes athéniak ezt nem hagyhatták. Elkezdték egyesével kicserélni az elhasználódott deszkákat, míg szép lassan az eredeti hajóból nem maradt semmi. A bölcselők pedig azóta is azon rágódnak, hogy a hajó, melynek minden alkatrészét kicserélték, ugyanaz a hajó-e. Ez a kérdés átformálva az emberre így hangzik: Ugyanaz vagyok, mint hét évvel korábban? Az S.-nek is ez az egyik központi kérdése: mennyiben határoz meg a múltam? Míg a Ben és Jen által rekonstruált Straka nem tud kivergődni múltjának csapdájából, ezért soha sem lehet együtt a hozzá halálig hű szerelmével, addig a fiatalok le tudják vetni a múlt békjóját és szeretett írójuk hazájában egymáséi lehetnek.

Abrams és Dorst könyve úgy lesz hipermodern az e-bookok korában, hogy egy régi analóg technológiát újít meg, de vigyázzanak vele a vájt fülű olvasók, mert ez nem egy végtelenül átgondolt kísérlet, ami az irodalom megújításáról, hanem sokkal inkább a szórakoztatásról és a szerelem identitásképző erejének banális igazságáról szól.