Nehéz feladatot vállal, aki arra tesz kísérletet, hogy történelmi látképet adjon a huszadik század második felének Romániájáról, vagyis a II. világháború lezárásától a ‘89-es eseményekig tartó politikai rendszerről, Gheorghiu-Dej és Ceauşescu diktatúrájáról úgy, hogy figyelme egyszerre irányuljon a történelmi igazságokra, azok bonyolult rendszerére, a diktatúra embertelenségében való lét megkerülhetetlen kérdéseire, a kényszerűen összefonódó emberi sorsokra, egyszóval a történelem és a személyes történetek kölcsönhatásaira. Alakváltók című regényével Szabó Róbert Csaba túllépett a kísérlet határain, biztos kézzel, mesterien rajzolja meg a kor bonyolult képét, tartózkodva a sztereotípiáktól, a kérdésekre, azok súlyára és nem a mindenáron kikényszerített válaszadásra koncentrálva. A jelenleg Marosvásárhelyen élő Szabó Róbert Csabát emailben kérdeztük Edmond Dantèsről, pozitív nosztalgiáról és a román hegyekben bujkáló terroristákról.
Mikor és hogyan körvonalazódott a fejedben az Alakváltók témája? Másként megfogalmazva: a téma talált meg téged vagy te találtad meg a témát?
Van a Monte Cristo grófjának egy 1976-os Kriterion-kiadása, aminek borítójáról a cilindert és magas gallérú kabátot viselő Edmond Dantès néz vissza ránk, olvasókra, háttérben If komor várával. Mondhatnám, hogy az Alakváltók története akkor talált meg, amikor kézbe vettem a Monte Cristót. De a könyvet még gyerekkoromban olvastam, az Alakváltók témájával pedig 2004 körül találkoztam, és a kettőnek látszólag semmi köze egymáshoz. Mégis, az élmény, amit Dumas regényének olvasása váltott ki belőlem, hosszan elkísért. Ha nem is tudatosan, de úgy érzem, valahogy végig Dantès tekintetéhez kerestem történetet, olyan témát, amivel azt a gyerekkorban megszerzett olvasmányélményt - elsősorban számomra - újra föl tudom idézni egy új szöveg létrehozásával. A borítórajzot, és a könyvben szereplő több más illusztrációt Árkossy István készítette, és rám akkor elemi erővel hatott. A témával való találkozásnak van egy jóval hétköznapibb része is, ami abból áll, hogy az ember folyton figyel, az alkatától függően folyóiratközléseket, történelmi és néprajzi jellegű munkákat, és aztán rábukkan valami érdekesre. Az ozsdolai erdőkben bujkáló katonaszökevények történetére a Székelyföld folyóirat tematikus blokkjában akadtam rá, megjegyeztem, aztán évek múlva elővettem, és hozzáolvastam mindent, amihez csak hozzá tudtam férkőzni.
Mennyi ideig dolgoztál a regényen és milyen anyagokat használtál fel forrásként írás közben?
Bő három évig. A munkát a már említett Székelyföld-anyag feldolgozásával kezdtem, kiindulópontokat kerestem a további munkához, mert éreztem, ez így kevés lesz. Következtek a román nyelvű forrásmunkák, aztán a marosvásárhelyi levéltár fantasztikus anyaga, ugyanis a Maros Magyar Autonóm Tartomány belügyi dossziéinak komoly része szépen, tematikusan rendszerezve itt maradt, és kutatható. A körülbelül félméternyi, saját könyvespolcnyi anyag között azonban olyan munkák is szerepelnek, mint Mihail Sebastian Naplója, ami egészen sajátságos tükröt mutat a háború előtti és alatti, főképp bukaresti román társadalomról, és a háború végén pálforduló értelmiségről. Izgalmas szellemrajz az alakváltás természetéhez. Aztán Bukarest térképe és leírása a nagy földrengés előtti és utáni időkről (a főváros nagy alakváltása), mert tudnom kellett pontosan a szereplőim útvonalairól. Mint ahogy az éjszakai vonatút leírásához is az 1988-89-es vasúti menetrendet használtam. De olyan könyvekből is merítettem, amiket román ellenállók megtalált szövegeiből állítottak össze, köztük túlélő kézikönyvekkel, versekkel, levelekkel, naplókkal – a menekülő és csak magára számítható ember alkotta, végső soron rendkívül szomorú lenyomatokkal.
A rövidprózák után eleve adott volt a regényforma vagy az Alakváltók írás közben alakult regénnyé?
Regényként írtam eleve, és vigyáztam, hogy a néhol epizodikus, részleteiben kerek egységek megtalálják a maguk gyűjtőpontját, és alárendelődjenek a fő nyomvonalnak. Számomra az 1989 decemberében játszódó kerettörténet ugyanolyan fontos, mint az 50-es években játszódó ellenállók története, sőt, el sem tudom képzelni egyiket a másik nélkül, mert az elbeszélő orvos alakjának a megtalálása jelentette a nagyobb szerkezeti egység zálogát.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy Romániában nincs olyan tágabb értelemben vett közösség – nagycsalád, baráti kör, egy falu közössége –, melyet így vagy úgy, de ne érintett volna Gheorghiu-Dej és Ceaușescu diktatórikus rendszere, 1989-ben pedig gyermekként te is megtapasztaltad a rendszerváltás zűrzavarát. Ezekkel együtt és ezeken túl van-e bármilyen személyes érintettséged, melyből a regény táplálkozik?
Megfigyeltem, hogy az emberek, akármennyire is rossz volt mondjuk a nyolcvanas években, vidáman és nosztalgiával telten beszélnek azokról az időkről. A nosztalgia sosem tud negatív lenni, kiszűri a rossz dolgokat, meggátolja, hogy a csúnya dolgok eszünkbe jussanak, legföljebb asszociálva, de nem az első körben. A román irodalom is főképp poénkodva, nagyokat kacagva ír a Ceauşescu-korszakról, a korszaknak a kifigurázható, nevetséges és kisszerű oldalát szereti bemutatni. A filmek nagy része is ilyen, kivéve a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című mozit. Nem akarom én nagyon sötéten láttatni a dolgokat, de a magam részéről a 4, 3, 2 világát látom igaznak, miközben értem a nosztalgia természetrajzát és jogos igényét is, mert az emberek végső soron kacagni szeretnek a leginkább, és ez jó, és segít. Ám én nem emlékszem túl sok mindenre, mert túlságosan sötét volt, mintha örökösen október vagy november lett volna a nyolcvanas években, ez jut eszembe.
A ‘89-es eseményeket talán nem a legszerencsésebb leegyszerűsítve rendszerváltásként vagy forradalomként értékelni, ennél ugyanis sokkal bonyolultabb és árnyaltabb volt a helyzet. Ezt tűnik alátámasztani az Alakváltók elbeszélője is, a vidékről Bukarestbe rendelt orvos, aki tűzközelben nézheti végig az eseményeket egészen Iliescu nagybeszédéig. Az orvos szkepticizmusa a mostani, közel húsz évvel későbbi visszatekintés, értelmezés eredményeként formálódott, vagy a közgondolkodást már akkor is átitatta ez a tartózkodás?
A forradalom kitörése előtt egy nappal még senki nem hitte volna el, hogy mi fog történni másnap, hogy itt bármi meg fog változni. Az élet a körülményekből adódó „normalitásban” folyt, az emberek teljes erejükkel igyekeztek a feketepiacon vagy trükkök árán beszerezni a húst a karácsonyi ebédhez, senki nem gondolt arra, hogy másnap az utcákon fog tüntetni. Az orvos szkepticizmusa pontosan ebből a paradox helyzetből táplálkozik: hogy szinte hihetetlen, hogy egyik napról a másikra elkergették a diktátort, és hogy ez nem reményt és bizalmat, hanem gyanakvást szül. De ez persze kevesek kiváltsága volt, és igen, valójában a nem is húsz, hanem pár hónappal későbbi események visszavetítése. Hiszen 1990 márciusában a hatalom szereplői engedték összeverekedni a magyarok és románok tömegeit Marosvásárhelyen, júniusban pedig Iliescu hívására a Zsil-völgyi bányászok szétverik Bukarestet és az újra utcára vonuló egyetemista tüntetőket. Ezek a pillanatok annyira közeliek, és annyira egy tőről fakadóak, hogy egy olyan karakternek, mint az Alakváltók elbeszélő orvosának, már ’89 decemberében éreznie kellett, hogy valami nincs rendben. Épp tegnap hallottam a rádióban, hogy újra előveszik a decemberi forradalom aktáit, melyeket politikai nyomásra újra és újra lezártak az elmúlt 25 év során. Talán most végre kiderülhet, mi is történt valójában, és miért haltak meg azután is emberek az utcákon, hogy a diktátort elfogták.
Magyarországon talán nem sokan tudják, hogy a második világháború után Romániában végbement rendszerépítés, Gheorghiu-Dej sztálini típusú kommunizmusának kegyetlensége elől sokan menekültek a hegyekbe. Az orvos-elbeszélő ‘89-ben úgy nyilatkozik, erről akkoriban mindenki tudott. Nagyjából hányan bujkálhattak fent a hegyekben, és meddig tartott ez a kényszerű ellenállás?
Az az érdekes, hogy tényleg tudtak, persze a hivatalos propaganda révén, alaposan elferdítve. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör például 1969-ben egész sorozatot közölt az ozsdolai katonaszökevény, Pusztai Ferenc viselt dolgairól. Tömöry Péter volt a szerzője, és a riportsorozatnak óriási hatása volt a székelyföldi olvasókra. Nemrég a vásárhelyi rádióban beszéltem a témáról, és többen is betelefonáltak, hogy felajánlják a Tömöry-féle riport anyagát, ugyanis sokan kivágták és eltették. Fontosnak tartották, és hősként tekintettek Pusztaira, annak ellenére, hogy kötelezően negatív színben kellett feltüntetni, ám az emberek tudtak olvasni a sorok között, és a riport szerzője is tudott úgy írni, hogy mindenki értse, miről is van szó, kivéve a cenzort. De ez magyar történet, magyar szereplőkkel. Ami a románokat illeti, utóbb tudjuk, hogy a Szekuritáte 1953 körül 33 bandát és 600 szökevényt tartott számon, akikről azt feltételezte, valamely banda tagja, vagy fegyvert birtokol és a hegyekben, erdőkben bujkál. Az utánuk való hajsza rengeteg embert érintett, hiszen a rendszer egy füst alatt elintézte azokat az ellenfeleit is, akiken másképp nem talált fogást. Ha kiderült például, hogy valaki egy faluból segített egy „terroristát” vagy banditát (ezek voltak a hivatalos belügyi megnevezések rájuk), akkor volt rá eset, hogy a fél falut elvitték. A szélesebb nyilvánosság már ekkor is tudott a „népi demokratikus vívmányokat fenyegető veszélyről”, ám igazából az 1969-es évektől tudhatott meg többet, mert ekkor kiállításokat szerveztek, filmeket mutattak be az ’50-es évek „gonosztevőinek rémtetteiből”. Találkoztam olyan emberekkel, akik katonaként részt vettek ilyen kiállításokon. Nagyapám egy ideig a román-bolgár határon szolgált katonaként az ötvenes évek közepén, és nekik folyamatosan sulykolták, hogy vigyázzanak, mert jönnek a terroristák, de nagyapám szerint sosem jöttek, és nevetett az egészen.
Ha jól tudom, van némi konkrét valóságalapja a hegyekben bujkáló Sólyom Ferenc-féle csapatnak. Mennyiben támaszkodtál arra a történetre?
Igen, a már említett Pusztai Ferenc alakjáról mintáztam Sólyom Ferencet, de a történet egészen más. A helyszínt megtartottam, és néhány erőteljesebb momentumot, például a rendőrgyilkosságot vagy a munkatáborból és a börtönből való szökést sem dobtam ki. De például a Szent Anna-tó partján elkövetett, valóban megtörtént rablást átírtam, nagyobb szabásúvá kerekítettem. Pusztaiék történetéből dramaturgiailag hiányoltam több mindent, és a román bandák történeteit olvasva világossá vált, hogy érdemes nagyobb léptékben gondolkodni, többet megmutatni, egy általános képet nyújtani, mégis egyedivé gyúrni, és bátran felvállalni a néhol hihetetlen, a kalandregények fordulatait idéző megoldásokat is.
Úgy vélem, Sólyom Ferenc nem egyszerűsíthető a rendszer ellen lázadó székely hős mitikus alakjára. Nagyon is emberi problémákkal küzd, fiatal fiúként eredetileg nem is a politikai ellenállás, hanem a pina fűti, később szökött rabként bármennyire is szeretne elmenekülni az országból, nem tudja megkerülni öccse iránt érzett szeretetét, anyja – egy szekuritátés keze általi – meggyilkolása miatt érzett dühét és a bosszúvágyat, de nem tudja elkerülni az árulást sem. Sólyom egyszerre zabolátlan, kegyetlen, öntörvényű, kevéssé önreflexív, de igazságszerető, legyűrhetetlen akaraterővel megáldott és, ha kell, önfeláldozó ember. Nem egy tipikus hősalkat, sőt nem is kifejezetten szerethető figura. Szándékos volt ez a fajta leszámolás a hős alakjával? A hősök kora lejárt?
Ahogy már utaltam rá, a bandák utáni hajszában rengeteg embert meghurcoltak, és ez, ha tetszik, ha nem, részben azoknak köszönhető, akik ellenállósdit kezdtek el játszani. Nyilván nem a saját jókedvükből tették, ám ez még így sem változtat azon a tényen, hogy sok ember élete tönkrement miattuk. Úgy gondoltam, annyival tartozom az emléküknek, hogy nem teszem egészen szerethetővé például Sólyom alakját. Viszont hősnek azért mégis hős, főképp ha ellenfele, az ellenhős Perjovschi viszonylatában nézzük.
Perjovschi, az eredetileg Rajnai néven született, korán elárvult, később a magyarságát gyűlölő és megtagadó, Sólyomék elfogására kirendelt szekuritátés tiszt élettörténete hogyan bontakozott ki előtted? Sorsa mennyire volt általánosnak mondható a negyvenes-hatvanas években?
Az árvaház a titkosszolgálatok kedvenc gyűjtőhelye volt a háború utáni, „építkező” években, nem csak Romániában, mindenhol a térségben. Perjovschi alakja az írás során több nekifutásra bontakozott ki, és mindig az alakította, hogy Sólyom figurája mit kívánt, mert mégis csak ő volt a fontosabb karakter egy ideig. A Sólyomtól független személyjegyeit szintén a román bandák utáni nyomozati anyagokból raktam össze, például a Debija-banda kivégzése a kolozsvári erdőkben ilyen adalék. Egyfajta párhuzam is föllelhető a két életútban, a Sólyoméban és a Perjovschiéban, a regény során valahol el is hangzik egy figyelmeztetés Szarvas részéről, hogy Sólyom olyanná válhat, ha nem vigyáz, mint Perjovschi.
Ahogy Sólyom és Perjovschi harca sem egyértelműen a jó és a gonosz összecsapásaként értelmezhető, úgy a magyar-román ellentétről gondolt sztereotípiákat sem tematizálod, és amennyiben maga az ellentét bele van kódolva a regénybe, úgy az nem izoláltan, példaértékűen, a magasba emelve történik, hanem a személyes és tragikus emberi történeteken keresztül. Ebben az árnyaltságban egyfelől mintha Bodor Ádám hagyományát követnéd, másrészt óva intesz minket, olvasókat a sztereotípiáktól. Ez is része az írói koncepciódnak?
Abszolút. Ez nem magyar-román konfliktusról szólt. Pusztai Ferencet például egy magyar származású párttitkár küldette munkaszolgálatra, lényegében elindítva a tragédiába torkolló életpályát. Kényszerpályákról és szerencsétlen sorsokról beszélünk.
